Isten hozott!

A kis emberek világa – Nikoletta

            Nagyon örülök, hogy alkalmam van, megismertetni önökkel néhány pillanatot a gyermekkoromból, még akkor is, hogyha visszagondolva mély fájdalom tölti el a lelkemet. Az én nevem: Ungureanu Nicoleta (Ungureánu Nikoletta) és szeretném az önök figyelmét a felé a kemény élet felé fordítani, amit egy árvaházi gyereknek kell megélnie, és szeretném azt az örömet is bemutatni, amit a család jelent egy árva gyermek számára.

            Nem sokkal születésem után, édesanyám eldobott magától, és egy korházban hagyott.  Valószínű, hogy egy nem várt gyerek lehettem. Az anyakönyvi kivonatomban, az apja neve helyén csak egy vonal van.

            Árvaházban nevelkedtem, először Ludason, ahol azok a gyerekek vannak, akik még iskola előtt állnak, majd Marosvásárhelyre kerültem, ahol iskolába is jártam. Az éltemet, nem mondhatom sem boldognak, sem könnyűnek. Nagyon kevés szép pillanatra emlékszem, de azt tudom, hogy nagyon sokat sírtam a fájdalom és a vágy miatt. Ha nem ismerhettem is a szüleimet, nagyon vágytam utánuk. Nagyon vágytam, hogy eljöjjön az a nap, amikor szolnak:

            - Nikoletta, eljöttek a tieid, hogy haza vigyenek.

            Ahogy növekedtem, ráébredtem, hogy ez soha sem fog megtörténni.

            Mivel nem tudtam, hogyan néznek ki a szüleim, ha valaki idegen jött az árvaházba, az én szívem hevesebben dobogott, és abban reménykedtem, hogy az én édesanyám az. Egész életemben arra vágytam, hogy szeressenek, hogy megöleljenek, simogassanak, hogy egy jó szót szóljanak hozzám. Ezek közül semmiben sem volt részem. Az élet nagyon kemény volt velem szemben.  Ne tudtam szeretni, és nem is kívántam magamnak, hogy szeressek. Miben segített volna nekem? Cserében megtanultam, hogyan szerezzem meg azt a keveset, amire lehetőségem volt.

                        Egy ismeretlen lép be az életembe

            Egyik nap egy keresztény tanítónő úgy beszélt nekünk Jézusról, Mint egy különleges emberről. Habár elég kicsi voltam még, nagyon vágytam, hogy jobban megismerjem Őt. Megértettem, hogy Ő az árvák Apja, és úgy szeret engemet, amint vagyok. Kaptam egy Bibliát, amit azonnal elkezdtem olvasni. Nagyon tetszet, amit olvastam benne. Elkezdtem imádkozni minden nap, és a társnőimnek is beszéltem Jézusról. Egyesek meghallgattak, mások meg kinevettek és csúfolódtak velem.

            Ötödikes koromban már én is „tanítónő” voltam és Bibliaórákat tartottam a hálószobánkban a szobatársnőimnek. Mioara (Mioará), a tanítónő, akiről már beszéltem, többször magával vitt, hogy lássam, hogy kell tartani egy Bibliaórát. Akkoriban kezdtem el járni egy pünkösdi gyülekezetbe. Az intézet nevelője nem engedte, hogy járjak a ”megtértekhez”, ezért sokszor megszöktem, hogy a gyülekezetbe mehessek. Emiatt nagyon sokszor verést kaptam, de ez engem nem hozott zavarba. Nagyon szerettem Jézust, és tudtam, hogy Ő is szeret engem, a többi már nem számított.

            Hatodikos koromban feliratkoztam keresztségre, de a lelkésztestvér nem akart megkeresztelni. Nagyon sokat szenvedtem és sírtam akkor, úgy éreztem, hogy nem kellek nekik. Nem kellek senkinek. Sokat sírtam és könyörögtem Istenhez.

                        „Istenem, adj nekem egy családot”

            Akkor kértem először Istentől, hogy adjon nekem egy keresztény családot, akik akarjanak engem. Teljes szívemből könyörögtem és sírtam.

            Isten meghallgatott!

            Nem sokkal ezután, egy pénteki napon egy hölgy kereset engem. Azt mondta, hogy szeretne engem minden hétvégén haza vinni. Egy kicsit bizonytalan voltam, nem tudtam mit tegyek.

            Azon a pénteken elmentem vele. Az úton hazafelé, elmondta, hogy van három gyermeke, és ők nagyon várják, hogy megismerkedjenek velem.

            Attól a naptól kezdve, az én életemben egy nagy változás indult be. Igazából, még csak most kezdtem megismerni Jézus Krisztust. Köztük találtam egy igazi családra: egy Anyára, aki tud simogatni, egy Apára, aki tud tanácsokat adni, akkor, amikor te nem tudod, hogy mit tegyél, nagyobb testvér, akivel beszélgetni tudsz, és kisebb testvérek, akikre szeretettel vigyázhatsz. Most már nekem is voltak nagyszüleim is és nagyon örülök, hogy van, akikhez menjek. Nagyon boldog vagyok, amikor Sǎulia (Söuliá) faluba megyünk, mert nagyon szeretek falun lenni.

            Ám legjobban annak örülök, hogy megtaláltam azt a helyet, ahol a legjobban érzem magam. Ez a hely az Adventista „C” Gyülekezet, Marosvásárhelyről. Ebben a nagycsaládban minden ember szeret engem és nagyon sok barátom, társam van. Tetszik nekem, hogy a legtöbbet tegyem meg az én mennyei Atyámért, amit csak tudok. Ezért, bármikor lehetőségem van, segítek a gyülekezet takarításában.

            Most nagyon boldog vagyok!

            Ám nagyon várom azt a pillanatot, amikor Jézus, a mi Megváltónk, eljön értünk és elvisz magával oda, ahol nem lesz többé sem fájdalom sem könny.

(Az Experienţe pe „calea ingustă” romániai havi lap 2001/3 száma „Din lumea celor mici – Nicoleta Ungur” című írását fordította Bácsi Miklós)