Isten hozott!

 

„A Szentírásnak igaza van!”

 

            Zsolt. 40,6 Sokat cselekedtél te, Uram Istenem, a te csodáiddal és terveiddel mi érettünk; semmi sem hasonlítható hozzád; hirdetném és elbeszélném, de többek, semhogy elszámlálhatnám.

            Mégis, ez értékes folyóirat segítségével nekem is lehetőségem adódott, hogy elmondhassak, néhányat a tapasztalataim közül, melyeket az én megtérésem közben éltem át, ezek néhol drámaian megrázóak voltak, de hasznosak is számomra és talán mások számára is hasznosak lesznek, akiket talán az enyémhez hasonló tapasztalatok között meg is erősíthetnek.

            A nevem Mocean Isac (Mocseán Iszák - a magyar Izsák megfelelője) és a Kolozs megyei Năoiu (Nöoju) gyülekezet tagja vagyok. Egy vallásos, görög-katolikus, paraszt családban születtem. Öten voltunk testvérek, és én voltam a nagyobbik közöttük.

           

Nem akarnál szerzetes lenni?

 

            Olyan tizenhét éves lehettem, amikor egyik nyáron apám elküldött a paphoz, hogy segítsek a cséplésben. Akkoriban minden család két napot tartozott a falu papjának dolgozni. Amikor befejeztük a munkát, akkor mindenkit megkínáltak egy nagyon finom vacsorával. Miután befejeztük az evést mindenki oda ült le, ahová tudott, én egy vastagabb tuskóra ültem. Egyszer csak oda jön hozzám a papunk leánya, aki tanítóm volt az első osztályokban, és ezt mondja nékem:

            - Te Izsák, szeretnék mondani neked valamit. Tudom, hogy te egy nagyon jó és okos fiú vagy, nem szeretnék te egy kolostorba menni szerzetesnek? Ott nagyon boldog lehetnél, sok rossztól és bűntől mentes életet élhetnél. Egész héten elmélkedhetnél és imádkozhatnál, nagyon nyugodt életet élhetnél.

            Engem ez akkor nagyon meghatott, és akkor el is döntöttem, hogy szerzetes akarok lenni. Mikor haza értem és elmondtam a döntésemet a szüleimnek, hát nem voltak nagyon boldogok. Akkoriban már én voltam apám jobb keze, és nagyon sokat segítettem a gazdasági munkákban. Ám én, nagyon határozott voltam.

 

A tíz könyv Balázsfalváról

 

            Abban az időben, a falunkban szolgált egy segéd pap, aki akkoriban fejezte be a tanulmányait. Őt kértem, meg, hogy segítsen nekem és érdeklődje meg, hogy van-e hely valamelyik kolostorban. Obreja-n (Obrezsá) talált egy helyet nekem. Hazafele jövet, Balázsfalváról még tíz vallásos könyvet is hozott nekem: „Az evangéliumok magyarázata vasárnaponként”, „A gyónás misztériuma”, „Az igazi boldogság” és még más könyveket.

            Ezeket a könyveket nagy lelki érdeklődéssel olvastam el. Miután átolvastam mind a tíz könyvet, azt hittem, hogy egy nagy vallásos ismeret birtokába jutottam és már bárkivel, bármelyik vallásos felekezetből szóba állhatok.

            A falunkban két adventista család lakott. Egyik nap találkoztam egyikükkel, név szerint Vasile Marcu (Vászile Márku), akinek nagyon megörültem. Szóba ereszkedtünk, én a vallásra tereltem a beszédet, és feltettem neki néhány kérdést:

-  Hallgasson ide Vasile bátyó, milyen vallás lehet az, ami magának van? Miért nem vet keresztet, nem megy a templomba, nem tartja meg a böjtnapokat, és nem kereszteli meg a gyermekeket? Miért nem tartja meg a vasárnapot, maga is, mint a többi ember? Milyen vallás lehet az ilyen?

            Amikor ilyen kíváncsinak látott, ezt kérdezte tőlem:

            - Hallgass ide te fiú! Téged tényleg érdekelnek ezek a dolgok? Ezekről szeretnél beszélgetni?

            - Igen, feltétlenül!

            - Én is szeretnék veled ezekről beszélni, de csak egyféleképpen tudjuk ezeket a dolgokat tisztázni, éspedig a Biblia alapján. Mert csak egyedül a Biblia lehet az alapja mindenféle vallásnak, és nem más könyvek.

            Addig én nem hallottam erről a dologról. Teljesen sokkoltak a hallottak, lefegyverezve és kiábrándulva álltam ott, dacára az általam kiolvasott tíz, Balázsfalváról kapott vallásos könyvnek.

 

Egy „laikus” elkezdi tanulmányozni a Bibliát

           

A fenti beszélgetés 1938 nyarán hangzott el. Még abban az évben ősszel, sikerült szereznem magamnak egy új Bibliát. Ám most meg egy másik lehangoló dolog történt. Szentörömmel telve léptem be a házba az Új Bibliámmal, Olyan érzések voltak bennem, amelyeket még soha sem éltem át.

            - Nézzétek! Egy olyan könyvet találtam, amire már nagyon rég vágytam. – Köszöntem be a szüleimhez, hogy ők is részesüljenek az én nagy örömömben.

            - Milyen könyv ez? – kérdezte apám.

            - A Szent Biblia.

            - Te gyermek! – parancsolt rám az apám – Vidd máris vissza ezt a könyvet oda ahonnan hoztad.

            Amikor ezeket hallottam, úgy éreztem magamat, mintha valaki egy nagyon kemény tárggyal fejbevágott volna. Azt hittem, hogy ő is örülni fog ennek a számomra nagyon értékes könyvnek, és e helyett…

            - Miért vinném vissza?

            - Azért mert nekem egy pap azt mondta, hogy nekünk, laikusoknak nem szabad olvasnunk belőle. A Szent irat csak a papoknak, püspököknek és egyházvezetőknek szól. Mi nem tudjuk azt megérteni és csak eltévelygünk, ha ezt olvassuk.

            Amikor ezeket hallottam, nagyon nagy keserűség töltötte be az én lelkemet. Ám mégsem siettem visszavinni a Bibliát, mint ahogy apám tanácsolta. Néhány nap múlva apám rám kérdezett:

            - A te Könyvedben benne vannak a zsoltárok?

            - Igen apám, benne vannak, pont a közepében.

            - Na, jól van, azt mondta a pap, hogy mi laikusok, olvashatjuk a zsoltárokat.

Így maradhatott meg a mi házunkban a Biblia, és apám is olvasta, de csak a zsoltárokat.

 

 

Az első felfedezett igazság a – Szombat igazsága

 

Én azonban kiolvastam az egészet a Teremtéstől egészen a Jelenések könyvéig. Végig, míg olvastam, nem szűnt meg bennem a szent kíváncsisság és érdeklődés, minden iránt, amit e Könyvben találtam. Nagyon boldog voltam, hogy édesapám nem tiltja meg az olvasást. Az volt az igazság, hogy sok mindent találtam benne, amiket nem értettem meg, ám vettem egy kis füzetet és minden kérdésemet feljegyeztem, hogy amikor majd találok valakit, aki jártas a Szentírás dolgaiban, akkor majd megkérdem tőle.

Beszéltem is Vasile Marcu - val, aki segített nekem Bibliához jutnom, hogy szóljon, amikor a faluba jön a prédikátor, hogy megértesse velem, mindazokat a dolgokat, amiket a kis füzetembe felírtam. Egy vasárnapi nap jött el a pásztor Marosludasról, ez nekem nagyon jól jött, mert vasárnap szabad voltam, nem kellett dolgoznom. Vasile testvér szólt, és én elmentem hozzájuk, hogy feltegyem a kérdéseimet. Nagyon sokat beszélgettünk, és többek között a következőt is megkérdeztem a tőle:

- Lelkész úr, honnan tudja, hogy melyik Isten igazi népe a Biblia szerint?

 Úgy láttam, hogy nagyon megörült ennek a kérdésnek. Végig vezetett a Biblián és sok mindent elmagyarázott. A lényegesebb igehelyek: Zsid. 8, 10; Jel. 14,12; Jel. 12,17. voltak.

Teljesen kielégítettek a lelkész válaszai, tovább tanulmányoztam a Bibliát magamban, sokat imádkozással és komolysággal, semmi mást nem véve alapul, csak a Bibliát.

És mivel valamelyest már útba voltam igazítva a lelki és vallási dolgokban, elvetettem magamtól azt az ötletet, hogy kolostorba menjek. Rájöttem, hogy ott semmiképpen nem ismerhetném meg a Biblia alapigazságait, ami után annyira szomjaztam. Eljutottam oda, hogy megértsem, hogy amiben hiszek és minden, amit elfogadok, mint vallási alapelv, annak a Biblia, és csakis a Biblia kell, hogy a forrása legyen. A dolgok ilyen állása mellett, nagyon megszerettem a Bibliát. Tovább folytattam a tanulmányozását, nappal és éjjel egyaránt, és eközben mind jobban és jobban meggyőződtem arról, hogy még nagyon sok tanulni valóm van és még nagyon sok minden van az életemben, amelyek nem egyeznek a Szentírással. Az első nagy Bibliai igazság, amit felfedeztem, a Szombat igazsága volt. Miután olvastam róla a Bibliában, megmondtam édesapámnak, hogy mi nem az igazi pihenőnapot tartjuk. Az én szavaim nem tetszettek apámnak:

- Te jobban tudod értelmezni a Bibliát, mint a világ összes papjai és püspökei, akik a vasárnapot tartják, és ezen a napon imádják az Istent? - kérdezte apám.

 

Hogyan szabadultam meg a templomba járás kötelezettségétől

 

Annak ellenére, hogy mindent megmutattam apámnak a Bibliából, ő nem akarta ezeket a dolgokat figyelembe venni. Továbbra is ugyan úgy járt a templomba, amint eddig, ám köztünk elkezdődött egy hosszú küzdelem. Minden zavartságom ellenére továbbra is jártam apámmal, vasárnaponként a templomba. Édesapám Tanult kántor volt. Nagyon szépen énekelt minden egyházi éneket, és nagyon ismert volt nemcsak a faluban, hanem a környező falvakban is. Az ortodox templomokba mindjárt, ahogy belép az ember, az ikonok és szobrok elé járulnak, melyek előtt meghajolnak vagy letérdelnek, majd megcsókolják őket. Azután vagy állva maradnak, vagy pedig leülnek. Én is ugyan így cselekedtem már kis korom óta. mióta a Bibliát tanulmányozni kezdtem kételyek támadtak bennem ezzel a szokással kapcsolatban. A Tízparancsolat második parancsolatja, azt mondja, hogy:

2 Móz. 20,4 -6  Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr a te Istened, féltőn-szerető Isten vagyok, a ki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyedíziglen, a kik engem gyűlölnek. De irgalmasságot cselekszem ezeríziglen azokkal, a kik engem szeretnek, és az én parancsolatimat megtartják.

A lelkiismeretem vádolni kezdet a régi szokások gyakorlásánál, ezért elhagytam ezeket. Eleinte, apám nem vett észre semmit abból, hogy én nem fejezem ki imádatomat a szobrok és ikonok előtt. Ám néhány vasárnap múlva azt észrevette az én hozzáállásomat, és mikor hazajöttünk megkérdezte:

- Hát te meg miért nem mész, mint a többi ember, hogy megcsókold és imád a szent képeket?

- Apa, a második parancsolat megtiltja minden faragott kép vagy szobor imádatát, bár kit is ábrázolnának azok.

- Ha nem akarsz meghajolni e szentképek előtt a többi emberrel együtt, akkor ne is jöjj többet templomba, mert csak szégyent hozol rám.

Így szabadultam meg a templomba járás kötelezettségétől.

 

Katolikusabb a Pápánál?

 

Tovább folytatva a Biblia tanulmányozását, ráébredtem a megtérés és az alámerítkezéses keresztség szükségére. Mikor ezt tudattam a szüleimmel, hogy ezek a bűnök megbocsájtásának a feltételei, nagy ellenállást tanúsítottak mind a ketten:

- Hogy merészeled te azt gondolni, hogy jobban érted a Bibliát, mint az összes pap, a püspökök és maga a római pápa? – vágták a fejemhez.

Teljesen eltévelyedetnek tartottak a Biblia értelmezésében, és ezt elmondták a rokonainknak és a papunknak is. A rokonaink mind eljöttek hozzánk és próbáltak meggyőzni, hogy a megtérés, a hívőség az nem ilyen rendes és okos fiúnak való, mint én.

Akkor én meg azt mondtam nekik, hogy amikor az ember elindul az üdvösség útján az Isten igazságának a megismerésében akkor ugyan azon az úton kell, hogy haladjanak azok is akiknek sok és nehéz bűneik vannak, és azok is akiknek talán kevesebb és könnyebb bűnek vannak. Na, ezzel az érvel becsuktam a szájukat.

A falu papja viszont arra buzdította az apámat, hogy abban az esetben, ha nem értem meg szép szóval, akkor használja a botot is, amit apám, később meg is fogadott. Elsőre megtiltotta, hogy látogassam bármely hívő családot, ahová én titokban mégis elmentem, késő este vagy éjjel így kaptam néhány könyvet, amelyek segítettek a további tanulmányozásban. Nagy szükségét éreztem annak, hogy a falubeli adventista hívőkkel továbbra is tartsam a kapcsolatot. Egyik szombaton, Isten olyan alkalmat adott, hogy ezekkel az emberekkel, a gyülekezetükben tudtam találkozni, pedig akkoriban én még nem tartottam a szombatot.

 

 

Mibe kerül egy találkozás az adventistákkal?

 

Egyik szombatom, apámmal együtt, egy falu közeli földjén, fűzfa csemetéket ültettünk. Úgy három óra tájt elfogytak a csemeték, pedig még maradt egy darab terület beültetetlen.

- Estig még sok idő van, én megetettem a teheneket, te pedig menj el a papföldje mellé, ott még találsz csemetéket, szedj ki belőlük minél többet, és hozd haza őket. Hétfőn majd befejezzük ezt a részt. – parancsolt rám az apám.

Így megegyezve, ő haza ment én meg az ásóval a vállamon elindultam a fűzfa csemetékért. Megérkezve gyorsan nekiláttam a dolognak és hamar kiszedtem egy jókora köteg csemetét. Hazafele indulva, el kellett menjek az adventisták gyülekezeti háza mellett, ami a falu szélén volt. Ide érkezve letettem az ásóm és a köteg csemetét, a ház hátához, és bementem a gyülekezeti teremben. Már vége volt az Istentiszteletnek, és csak egynéhányan voltak ott. Nagyon megörültek nekem és szívesen fogadták a sok kérdésemet, melyeket feltettem nekik. Örültek, hogy a hitről beszélgethettünk.

Nagyon belemélyedtünk a beszélgetésbe. Észre sem vettem, hogy a nap a domb túloldalán szinte teljesen leáldozott. Egyszer csak látom, hogy Mária testvérnő, aki a háziasszony volt, siet kifele a ház elé. Halottam beszélget valakivel. Néhány pillanat múlva meghallottam az apám hangját, ahogyan emeltebb hangon szólott:

- Te Mária! Izsák itt van nálatok?

A testvérnő, elakadó hangon beismerte, hogy ott vagyok.

- Hé, Izsák! Gyere ki a házból! – kiáltott be a pám az ajtón.

Mikor meghallottam apám parancsoló hangját, a félelem összeszorította a szívemet. Azt sem tudom hogyan mentem ki a házból.

- Nem megmondtam neked, hogy soha többé ne gyere ide? – fogadott az apám - Mit keresel itt?

És csak azt látom, hogy egy vastag botot vesz elő, és el kezd csépelni vele. Akkor én kiszaladtam előle a faluból, és meg sem álltam csak kint valahol a mezőn. Mikor már jól beesteledett, elmentem az egyik adventista családhoz, és együtt vacsoráztam velük, majd újból elmentem ahhoz a családhoz, ahol apám megvert és ott aludtam.

 

Újból otthon

 

Vasárnap Vasile Marcu testvérrel elmentünk egy tíz km - re levő községbe, Mezőkeszuba.  Itt több adventista lakott, és Marcu testvér elvitt az egyik gazdagabb testvérhez, és beajánlott neki segítségnek a ház körül. Ő fel is vett engem és haza vitt magához. Ez akkoriban történt, amikor Észak Erdély magyar fennhatóság alatt volt. Az akkori országhatár pont ennek a községnek a határában húzódott. Errefelé mindig látni lehetet román és magyar határőröket. Egy hét múlva megkérdi a gazdám, hogy vannak-e valami irataim, amivel igazolni tudom a kilétemet (ha esetleg a határőrök igazoltatnának). A testvér adott pénzt és hazaküldött a szüleimhez és azt mondta kérdezzem meg őket, hogy nincs-e szükségük rám, és azután jöjjek vissza hozzá.

Amikor hazaértem, apám a mezőn volt és csak édesanyám volt otthon egyedül.

- Te fiú! Hát hol voltál egy egész héten át? – kérdezte ő.

- Mit tehettem volna, ha az apám úgy elvert? Oda mentem, ahol szívesen látnak. És most, ha nem kellek itthon, akkor visszamegyek oda ahol voltam.

- Hogy ne kellenél itthon, Amikor annyi dolog van idehaza? – mondta az anyám.

És így otthon maradtam. Édesanyám elmondta, hogy azon a héten végig kerestek minden gyülekezetben környéken. Otthon maradtam és tovább tanulmányoztam a Bibliát. Könyveket szereztem be, amelyek megmagyaráztak sok minden, addig számomra nehezebben érthető dolgot. Nagy érdeklődéssel tanulmányoztam végig a „Bibliai tanulmányok a jelenvaló igazságról” című könyvet. Itt találtam rá az adventisták huszonhét hitelvének a magyarázatára, amelyekről meggyőződtem, hogy csakis a Szent Bibliára alapozódnak.

Végül is, a szüleim ellenállása mellett elhatároztam, hogy meg fogom ünnepelni a szombatokat.

 

Ima és böjtnap a legelőn

 

Egyik szombat nap reggelén ezt mondja apám:

- Izsák, ma megyünk olajat préselni!

- De apám! Hogyan mehetnénk olajat préselni ma, mikor szombat van?

-Te! Hát már megint ezzel a szombattal idegesítsz! – kérdezet vissza idegesen – Ha nem akarsz olajat préselni, akkor meg mondalak a csendőröknek, akik itt vannak a szomszédban tegnap este óta. Majd akkor meglátod…

Na most mit tegyek? Kérdeztem magamban. Ám nem sokat gondolkodtam, hanem bementem a házba, jó vastag ruhát vettem magamra és kifutottam a legelőre. Valami gödrökben elbújtam, messze a falutól és ott maradtam egész Szombat nap. Aznap imanapot és böjt napot tartottam. Amikor beesteledett, közelebb mentem a faluhoz, majd egy adventista családhoz mentem, és elmeséltem nekik az egész napomat. Miután megvacsoráltunk hazamentem a szüleimhez, hogy lefeküdjek. Már nem emlékszem, hogy mit mondtak az enyéim, mert a viták, szidalmak, fenyegetések és verések mindennaposak voltak. Mindezek ellenére nagyon boldognak éreztem magam, és mennyei békesség szállott a lelkemre. Akárhányszor bántottak, és keserítették az életemet az enyéim, mindig a 183 –as számú énekünket énekeltem „Simt un dor nespus Isuse”. („Veled járok Üdvözítőm…)    http://www.youtube.com/watch?v=4UjhFH0zeOw

És ilyenkor az én szívem, daccára a sok szenvedésnek, megtelt békességgel és végtelen örömmel.

            Tisztában voltam azzal, hogy életemben Péter apostol szavai teljesednek be:

1 Pét. 4,14 - Boldogok vagytok, ha Krisztus nevéért gyaláznak titeket; mert megnyugszik rajtatok a dicsőségnek és az Istennek Lelke, a mit amazok káromolnak ugyan, de ti dicsőítitek azt.

 

 

Egy igazi ünnepnap

 

            Mindezek után, az átélt tapasztalatok után melyeket leírtam vagy nem, egy mérhetetlen nagy vágy támadt bennem, hogy egyszer már egy igazi adventista gyülekezetben tudjam megünnepelni a Szombatot. Leginkább a Nagysármási gyülekezetbe vágytam, ahol már akkor legalább 200 tag volt, és sok volt a fiatal is, volt egy szép énekkaruk, na meg egy fúvószenekar, amilyent nem igen hallhat az ember mindennap. Na de hogy tudnék én oda eljutni? Hogyan tudnák én felöltözni az ünneplőruhámba, egy mások által munkanapnak számított napon? Sokat töprengtem, hogy egy jó megoldást találjak, míg rá nem jöttem, hogy egy olyan napot kell választanom, amikor az ortodoxoknál egy ünnep majd szombatra esik. Augusztus hónapja volt, és szent Mária napja pont szombatra eset. A szüleim azt gondolták, hogy a templomba megyek, ám én elindultam Nagysármásra tele örömmel, amikor úgy láttam, hogy végre teljesül az álmom. És még annál is többet kaptam, mert Gondviselő Atyánk jóvoltából aznap Bouer János testvér, az akkori kolozsvári terület elnöke szolgált. Olyan prédikációt, mint az volt nem hallottam még addig. A Szent Jeruzsálem város szépségéről szólt. A szolgálat végén elénekeltük azt a nagy vágyat ébresztő éneket „O ce ţară minunată” (Ó cse cárö minunatö – Ó mily csodás ország)

http://www.christiantube.net/video/1667-o-ce-tara-minunata

            Ennek az éneknek a szövege egészen a könnyekig meghatott. Azután a fúvós zenekar szolgált. Amikor hallgattam őket úgy éreztem, mintha a Mennybe röpítenének. Én addigi életemben ilyenek még nem láttam és nem is hallottam. Számomra az a Szombat a Menny előízét adta, amit majd Isten gyermekei fognak érezni az egész örökkévalóságon át. Ebédre egy nagyon kedves adventista család hívott meg.

           

A veszély a bejárati ajtónál leselkedett

 

            Ugye elképzelhetetlen, hogy az Ördög egy ilyen gyönyörű Szombatot ne árnyékoljon be. A délutáni Istentisztelet alatt, azt látom, hogy az egyik testvérnő, aki az ajtó közelében ült, felém közeledik. Amikor hozzám ér, lehajolt és a fülembe súgta:

            - Izsák, eljöttek a szüleid és azt mondták, hogy küldjelek ki hozzájuk.

            Amikor ezeket hallottam, megfagyott a vér az ereimben. Hamar ráébredtem, hogy valami nem jó következik. Mit tehettem ebben a helyzetben? Mellettem egy falumbeli ember ült, Vasile Boja (Bojá) aki ezt mondta nekem:

            - Ne menj ki az első ajtón, menj ki inkább a hátsón.

            Így is tettem. Ám anyám, aki apámmal az első ajtó ellőt várakozott, észrevette, amikor kimentem és oda szólt az apámnak:

            -  Nézd csak! Megszökik a hátsó ajtón.

            Apám azonnal felém szaladt, de én átugrottam a szomszéd kerítésén, apám is utánam, Akkor én tovább szaladtam és átugrottam egy másik kerítésen és kiértem egy utcába ami kivezetett a községből. Apám a második kerítést már nem ugrotta át.

            Amikor már biztonságban láttam magam, kerestem egy kukoricást és abban bújtam el. Úgy egy félóra múlva jöttem elő, óvatosan és félve nehogy a szüleimmel találkozzak. Szüleim helyet egy vajdakamarási adventista csoporttal találkoztam. Közülük az egyik, Mocean Iosif (Mocseán József) megszólított.

            - Te ma este ne menj haza, mert nagy verést kapsz. Nagyon dühösek rád a tieid. Jobb lesz ha ma este nálunk alszol.

            Így is tettem. Majd csak a második nap délután mentem haza, félelemmel a lelkemben, mert tudtam, hogy mi vár rám: szemrehányások, szidalmak, fenyegetések, veszekedés és a mi a legrosszabb a verés. Hazaérve megkaptam, amitől féltem, de legalább most a verés elmaradt.

 

A pápista „bölcs” tanácsai

 

            Még katonaság előtt történt. A szüleim látván, hogy sehogy sem boldogulnak velem, hogy még a brutális eszközeik sem risztanak vissza attól, hogy kövessem azt, amit az Isten nekem megmutatott, más eszközhöz nyúltak.

            Abban az időben a Mociu (Mocsiú) nevű községben volt egy római-katolikus pap, akit mifelénk csak pápistás papnak mondtak. Ez a pap arról volt híres, hogy nagy miséket tat, és ezek nyomán az emberek dolgai elrendeződnek. Apám is hallott erről a papról, és elment hozzá. Elmesélte, hogy amióta a Bibliát olvasom mennyire eltévelyedtem, és hogy megakarok térni és hívővé keresztelkedni, és hogy nem hallgatok rá semmiben ami a vallással kapcsolatos.

            A pap megígérte, hogy tart majd egy misét értem, és meg is beszélték, hogy melyik napon legyen az. Az én szüleimnek aznap böjtölniük kellett és a pap rájuk parancsolt, hogy a Bibliát dobják a tűzre. Apámat ez teljesen sokkolta:

            - Nem lesz az bűn, ha elégetjük azt a Bibliát, uram?

            - Jó ember, te csak tedd, amit mondtam! Azt a bűnt én magamra veszem.

            Ezután apám haza jött és elmondott mindent anyámnak.  Elmondta azt is, hogy a Bibliát el kell égetniük.

            - Hát azt nem tehetjük! – mondta anyám határozottan – A legjobb lesz, ha eldugjuk valahová, hogy a fiúnk ne találja meg sehol.

            Így is tettek, elvitték a Bibliámat és eldugták anyám testvérénél, ahol néhány hónapig volt. Én meg az egész házat felforgattam, és kerestem mindenhol a Bibliát. Kérdeztem is mindenkitől, hogy nem tudják, merre van? Nagyon vágytam rá, hogy megtaláljam.

            - Hagyd csak a Bibliádat – mondták ők – mert az visz téged a tévelygésbe.

            Nagyon elszomorított a Bibliám elvesztése, az is bántott, hogy nem vagyok megértve a saját szüleimtől, és hogy milyen keményen bánnak velem. Ám a másik oldalról meg örültem, hogy átélhetem a Máté evangéliumában írottakat:

            Mt. 10,34 – 38 „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet hozzak a földre. Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem hogy kardot.

Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával,

és így az embernek ellensége lesz a háza népe.

Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, az nem méltó hozzám; aki jobban szereti fiát vagy leányát, mint engem, az nem méltó hozzám; és aki nem veszi fel keresztjét, és nem követ engem, nem méltó hozzám. (új prot. ford.)

            Tűrnöm és várnom kellett, Isten gondviselő vezetésére az én életemben.

  

A Bibliám hazajön

           

            Nagyon hiányzott a Bibliám! Teljesen kifosztottnak éreztem magam.

             - Tudják meg, - szóltam egyik nap a szüleimhez – ha nem adják vissza a Bibliámat, ha nem kerítik elő onnan ahová eldugták, akkor elszegődöm bérbe dolgozni és egy másikat veszek magamnak.

 

            Engem sokat hívtak a gazdagabb emberek dolgozni magukhoz, és a pénzt, amit kerestem azt a szüleimnek adtam mindig. Ám most megígértem nekik, hogy amit keresni fogok, azt félre teszem és egy új Bibliát veszek magamnak. Bevált a fenyegetés, mert néhány nap múlva a Bibliám hazajött. Nagyon boldog voltam! Tovább folytattam szent hévvel a tanulmányozását. Amikor a szüleimmel a mezőre mentünk dolgozni, magammal vittem, hogy amikor délben a szüleim pihennek, én olvasni tudjak, majd amikor újból nekifogtak a munkának, eltettem a Bibliámat, és én is nekiláttam a munkának. Ám ami a legfontosabb volt, édesapámmal elkezdtünk beszélgetni bibliai dolgokról. Néha ő is bele, bele olvasgatott a Bibliámba. Kántor lévén sokszor olvasott fel a Pál apostol leveleiből, és szeretett volna meggyőzni a Zsidókhoz írott levél 13, 17 versében írott tanács fontosságáról.

Zsid. 13,17  Engedelmeskedjetek előljáróitoknak és fogadjatok szót, mert ők vigyáznak lelkeitekre, mint számadók; hogy ezt örömmel míveljék és nem bánkódva, mert ez néktek nem használ.

                    Én viszont szerettem volna meggyőzni őt a Biblia igazságairól, de sajnos apám vakon hit a Görög - katolikus egyház papjaiba és vezetőibe, akiket csalhatatlanoknak tartott mindenben, amire a népet tanították.

            Végül is úgy láttam, hogy ezeknek a beszélgetéseknek semmi eredménye, pláne, hogy a végén mindig feldühödött és kiabált, így hát békén hagytam, hogy tegyen és higgyen, amit akar.

 

Szombatnapon – a juhokkal lehetek

 

            Az idő múlik. Eljött 1943 tavasza, amikor is, április ötödikén, behívtak Tordára katonának. Három hónapi gyakorlatozások után, egy pár hetes szabadságot kaptunk, amit otthon tölthettünk el. Számomra ez a szabadság nem volt annyira kellemes, mert az apám már az első szombaton így szólt hozzám:

            - Hé, Izsák! Ma hazahordjuk a szénát.

            - Ó apám! – mondtam – pont ma kell azt haza hozni, Szombaton? Én nem tehetek ilyet a mai nap.

            - Te! Hát már megint rád jött ez a szombatozás? Hát, ha nem jössz ma szénát hordani velem, akkor elmész ettől a háztól, oda ahová akarsz, de itt nem maradhatsz.

            Akkor bementem a házba, magamra vettem valamit, és néhány könyvet is magamhoz vettem, majd kimentem a faluból, egy erdő szélre, ahol eltöltöttem az egész szombatot. Este egy adventista családhoz mentem, akik ennem adtak, és befogadtak éjszakára is.

            Vasárnap reggel elindultam hazafelé. Éppen ekkor mentek az emberek a templomba. Apám is készült indulni, amikor meglátott:

            - Hát haza jöttél?

            - Igen, hazajöttem.

            - Akkor menj és keresd össze a holmidat, és menj, ahová akarsz, de az én házamban többet nem maradhatsz. Hogyan képzeled azt, hogy egy fedél alatt megfér egy megtért hívő ember és egy katolikus keresztény, aki a templom kántora?

            Amikor ezeket hallottam az apámtól, bementem a házba és elkezdtem a holmimat összeszedni. Mikor édesanyám meglátott:

            - Hát te meg mit csinálsz itt fiam? – kérdezte.

            - Anyám, maga nem hallotta, amit az apám mondott, hogy vigyem a dolgaimat és menjek, ahová akarok, de itt nem maradhatok?

            - Maradj csak helyben fiam! Mától kezdve minden szombaton, míg szabadságon leszel, mész a juhokkal a legelőre és nem kell semmi munkát végezned.

            - Jól van anyám, de mi lesz, ha apám nem egyezik bele?

            - Ettől te ne félj, ebben én rendelkezem – mondta az anyám és kiment az udvarra, ahol apám már készült elmenni a templomba.

            - Te ember! – Mit kötsz belé, mindig abba a fiúba?  Nem tudod békén hagyni? Miért nem mész a templomba végezni a munkád? Amíg itt lesz szabadságon a fiúnk, addig minden szombaton a juhokkal lesz.

            Apám elment a templomba, és nem szólhatott semmit az anyám előtt.

 

A fiú van a jó úton!

           

            Miután letelt a szabadságom, visszamentem Tordára az egységemhez. Egy év múlva, április 8.-án 1944-ben, az egységünket kivezényelték a frontra, ami akkoriban Neamţ (Nyeámc) megyében volt, Moldvában. Egészen augusztus 24.-ig voltunk ott, amikor is orosz hadifogságba estünk. 1948 nyarán szabadultunk.

            Ebben az időben volt az, hogy a falunkba letelepült egy menekült pap Besszarábiából. Apámmal együtt celebrálták a miséket. Idő múltával, nagyon összebarátkoztak és többször meglátogatták egymást. Egyik alkalommal, amikor a pap nálunk volt, apám elmondta, hogy:

            -  Öt gyermekem van, és az egyik orosz fogságban és nagyon féltem, hogy ez az egy, ha haza jön, el fog veszni.

            -  Hogyan veszne el? – kérdezte a pap.

            És apám elmondta néki az egész megtérési történetemet.  Többek között azt is elmondta, hogy a ezek a hívők, akik a fiát elcsábították, könyveket adtak nekem, és ezek a könyvek voltak azok, amelyek eltérítettek az igaz útról, az ősi katolikus hittől.

            - Add ide nékem ezeket a könyveket, hadd olvassam el őket és majd megmondom, hogy jó vagy rossz-e ami bennük van.

            Akkoriban három fontos könyvem volt otthon, ezeket vitte el a pap tanulmányozni: „A mai idők a próféciák fényében”, „A Jézushoz vezető út”, „Tanulmányok a jelenvaló igazságokról”.

            Miután elolvasta a pap, visszahozta apámnak:

            - Na Nichita (Nikita) bátyó, én azt mondom neked, hogy ne fájjon többet a fejed a fiadért akit Oroszországban tartanak, nem fog elveszni ha haza jön, inkább ezekre vigyázz akik itthon maradtak, erre a négyre, nehogy elvesszenek. Amit kiolvastam ezekből a könyvekből, az megmutatta, hogy a fiad jár a jó úton.

            Akkor édesanyám csodálkozva felriad:

            - Hát azt hallotta, tisztelendő uram, hogy mit mondanak ezek a hívők? Azt mondják, hogy a szombat a szent nap és azt kellene, hogy megtartsuk a vasárnap helyett.

            - Tud meg, Zsuzsa néne, hogy a Szentírás szerint, a szombat a megszentelt pihenőnap és azt kellene nekünk is ünnepelnünk.

            - Ha azt kellene, akkor miért nem ezt mondja a templomba, hogy mindenki a szombatot ünnepelje? – kérdezte anyám teljesen összezavarodva.

            - Ó Zsuzsa néném, ha ez a világ így szokta meg, hogy vasárnapot ünnepeljen, ki tudná őket visszafordítani, hogy szombatot ünnepeljenek?

            Így a pap megértette szüleimmel, hogy mindenkinek, saját döntési köre, hogy milyen napot tart szentnek. (Mindezek akkor tudtam meg, amikor hazajöttem az oroszfogságból és a szüleim elmesélték.)

 

Folytatása következik...