Isten hozott!

Emberi arcélek

Simona Graur (Szimoná Gráur) riportja

„Turnu Severin-ben (Túrnu Szeverin) van két személy különleges tapasztalatokkal. Látnod kell őket!” – mondta egyszer egy barátom. Mióta ezt a felhívást kapta, egy gondolat kerülgetet állandóan „Látnod kell őket!” Az első alkalommal, amikor az ország déli részébe utaztam, meglátogattam a „két személyt”.

Két nem látó hittestvérnőről lesz szó, akik két lakásban, egymás mellett élnek egy tömbházban. A velük eltöltött kevés időben egy pár dolog felől kérdeztem őket.

Most, miután a riportot elkészítettem, azt mondom magamban: „Igen, találkoznom kellett ezekkel az emberekkel.” Remélem, hogy ezek a beszámolók önökben is ezt az érzést váltják ki, és talán egy kis ízelítőt kapnak a nem látók sötét világából.

- Megkérlek, mutatkozzatok be.

Ana: - A nevem Pişleagă Ana (Pisleágö Áná), de mindenki Ánetának szólít. Hatvanhét éves vagyok és születésemtől fogva vak.

Marioara: - Maros megyében, Lunca Bradului (Lunká Bráduluj) helyiségben születtem, és Croitor Marioara (Kroitor Márioara) a nevem. Születésemtől kezdve látási zavaraim voltak, ám gyengén láttam a tárgyak körvonalait. Később, egy glaukóma következtében, teljesen elvesztettem a látásomat.

- Mikor ismertétek meg Istent, és milyen volt az első kapcsolatotok az Adventista Egyházzal?

Ana: - Amikor gyermek voltam, egy nagyon érdekes álmot láttam. Azt álmodtam, hogy valaki hozzám jött és megkérdezet:

- Ánetá, te tudod, hogy melyik a pihenőnap?

- Igen. – válaszoltam.

- Melyik?

- A vasárnap!

- Ez nem így van. A pihenőnap a szombat.

- Hogy lehet a szombat pihenőnap?

- Igen, a szombat az, mert egy Konstantin nevű császár megváltoztatta.

Mikor reggel felébredtem, megkérdeztem édesapámat:

- Apa, volt olyan császár, akit Konstantinnak hívtak?

- Igen volt – válaszolta ő.

- Apa én azt álmodtam, hogy nem a vasárnap a rendes pihenőnap, hanem a szombat.

- Talán… lehet… nem tudom kislányom.

Az egész álmot elfelejtettem, egészen addig, míg 1968-ban, harmincnégy évesen felfedeztem az igazságot. Addig mintha a Sátán egy fátyollal takarta volna el az álombéli üzenetet. Nagyon sajnálom, hogy nem gyermekkorom óta ismerem és szolgálom az Urat.

Miután befejeztem az iskolát, Turnu Severin – be (Turnu Szeverin) mentem dolgozni egy keféket és seprűket gyártő szövetkezetbe. A munkahelyemen ismerkedtem meg egy adventistával, akinek a neve Tutunaru Nicolae (Tutunáru Nikoláje). A fronton sérült meg a látása. Nagyon sokat beszélt nekem Istenről.

Abban az időben nagyon rossz véleményem volt az adventistákról. Azt hittem róluk, hogy tévelyegnek, ha olyan sokan tartják az ortodoxvallást, inkább hihető, hogy a kevesebb ember téved és nem a több.

Egyszer megkérdeztem őt:

- Hány vallás van?

- Ó, nagyon sok, több száz keresztény vallás létezik. – válaszolta.

Akkor elkezdtem sírni, és azt mondtam:

- Most én mit tegyek, mivel nem látok, hogy fogom megtalálni az igazságot?

- Én valami nagyon jót látok magában, és látom, hogy ott fog lenni Isten népe között! – mondta Tutunaru tetsvér.

- Hát mi van? Most nem vagyok Isten népe között?

- Nem!

Nagyon megbántódtam, mert én mindig Isten gyermekének gondoltam magam. Ám nagyon meg indított ez a válasz és elhatároztam, hogy én Isten gyermeke akarok lenni. Megkértem a legjobb barátnémat, hogy együtt böjtöljünk és könyörögjünk az Istenhez, hogy mutassa meg nekünk, melyik Isten Igaz egyháza. Aznap este álmomban, a szülei házban voltam, és odajött hozzám valaki:

- Hogy vagy Aneta?

- Köszönöm jól. – válaszoltam.

- Gyere velem.

- Hová?

- Az adventistákhoz, gyülekezetbe.

Ez a válasz felébresztett álmomból. Ezután csak egy kérdés kínzott: Ez az álom Istentől vagy az Ördögtől van-e? Ezután újból imádkoztam: „Uram, ha ez a hang és álom, Tőled van, akkor ismétlődjön meg, ha pedig nem, akkor távolítsd el tőlem.”

Háromszor álmodtam még ugyan azt az álmot, és meg voltam győződve, hogy ez Istentől van, és ez nekem szól. Ezek után elkezdtem járni az adventista gyülekezetbe, és két drága testvér, Penca (Penká) és Tutunaru, segítségével intenzíven tanulmányoztam a Szentírást.

Egyik alkalommal megkérdeztem a lelkésztestvért:

- Pontosan szeretném tudni mikor változtatták meg a szombatünneplést vasárnapra, és ki tette ezt.

Akkor, a lelkész, az Ortodox egyház történelmi könyvéből felolvasott nekem minden idevágó részt és adatot. Ekkor jutott újból eszembe a gyermekkori álmom, és elkezdtem sírni. Nem tudtam megmagyarázni magamnak, hogyan tudtam elfelejteni ezt az isteni üzenetet. Akkor döntöttem úgy, hogy megkeresztelkedem, ám nagyon féltem, hogy a munkahelyemen problémák lesznek a szombatünneplés miatt.

- Ha őszintén hiszel Istenben, akkor Ő veled lesz, és megvédelmez. – Mondta a lelkész.

És így is lett! Ráadásul még azt az öröm is ért, hogy édesanyám, egyik testvérem és egy unokaöcsém is megtért Istenhez.

Marioara: - Egy nagyon rossz emberhez mentem feleségül. Egyik este áthívta Anetát, aki nagyon jó barátnőm és szomszédom volt, és azt mondta neki, nehogy megpróbáljon valakit a családból megtéríteni az adventistákhoz.

- Kedves uram! Ha lehetne nagy kedvemre volna először önt megtéríteni, de ez nem tőlem függ, hanem Isten munkálja, hogy a szívek Felé forduljanak. – Felelte Aneta.

Sokszor voltam bús a férjem miatt. Egyik este elmentem a vakok klubjába, hogy beszélgessek valakivel. Itt egyesek olvastak, mások zenét hallgattak és egy kis csoportnak az ottani felvigyázó, felolvasott egy könyvből. Ezen az estén nem éreztem semmilyen örömet, sőt már sajnáltam is, hogy ide jöttem.

Kimentem, és egy kicsit álldogáltam az épület előtt. Azon gondolkoztam, mit csináljak, hová menjek? Mi volna, ha elmennék az adventistákhoz? El is mentem, és nagyon tetszett ott, annak ellenére, hogy sok mindent nem értettem a prédikációból. Szombaton nem mentem el újra, hanem otthon maradtam és a dolgomat végeztem. Este összetalálkozta Aneta-val, aki elmondta, hogy meghalt egy testvérnője, és hogy hétfőn lesz a temetése, nem akarok én is elmenni?

Hétfőn elmentem arra a temetésre. Ez alkalommal éreztem, tudtam, hogy Isten nekem üzen, a prédikátoron keresztel. Ettől kezdve kezdtem el járni rendszeresen a gyülekezetbe.

Egyik alkalommal a férjem elzárta a szekrénybe a ruháimat, és a kulcsot magával vitte, hogy ne tudjak menni az imaházba. Ekkor átmentem Anetához, akinek elmondtam, hogyan jártam. Anetától kaptam egy blúzt, egy szoknyát és egy párszandált, és együtt mentünk a gyülekezetbe. 1976 májusában megkeresztelkedtem, ugyanakkor a férjem elvált tőlem.

- Aneta testvérnő! Úgy látom, nagyon szépen tudsz kötni. Hogy tudtad megtanulni ezt a kézimunkát?

Aneta: - Teljes szívemből vágytam arra, hogy meg tanulhassak kötni. Volt egy unokanővérem, akivel nagyon jól megértettük egymást. Mikor kicsi voltam, ő mindig a kedvemben járt, hogy én ne érezzem magam annyira szerencsétlennek, mert nem látok. Mindig magával vitt, amikor kihajtotta a teheneket és az én tehenemre is vigyázott. Így voltunk minden nap együtt a tehenekkel, ő vigyázott és én csak ott voltam, és nagyon boldog voltam, hogy nekem is hasznomat veszik.

Mikor nagyobb lettem ráébredtem, az alsóbbrendűségemre, és nagyon fájt, hogy nem tudom én is úgy segíteni a szüleimet, mint az unokanővérem. Ő minden munkát elvégzett és én semmit. Akkor kértem meg édesanyámat, hogy tanítson meg kötni.

- Drága kislányom, hát hogyan tudnálak én megtanítani téged kötni, ha te nem látsz? – mondta édesanyám keservesen sírva.

Sokat imádkoztam Istenhez: „Uram, annyira szeretnék meg tanulni én is dolgozni és nem tudok.”

Talán hihetetlenül hangzik, egyik éjjel volt egy furcsa álmom. Én álom közben sem látok, ahogyan ébren sem látok semmit, de hallok és érzek, ahogyan ébren is. Álmomban hozzám jött valaki, és ezt mondta:

- Aneta köss!

- Hogyan?

- Fogd és dolgozz!

Ideadott két kötőtűt és egy megkezdett kötést. Elvettem a tűket és elkezdtem dolgozni, mintha nagyon jól tudnék kötni. Amit Isten mond az meg is történik, ugye? Így kötöttem valamennyi ideig, azután felébredtem. Nem akartam újból elaludni, nehogy elfelejtsem, amit álmomban tanultam. Mikor éreztem, hogy anyám ébredezik, megszólítottam:

- Anya alszol?

- Nem.

- Én sem tudok aludni.

- Hát mi bajod van, hogy nem tudsz aludni?

- Ó anya, ha tudnád mit álmodtam ma éjjel! Azt álmodtam, hogy kötök.

- Mit?

- Kérlek anya, kezdj el nekem valamit kötni és add ide, hogy megmutassam, hogy kötöttem álmomban.

Édesanyám felkelt, és adott nekem egy megkezdett kötnivalót. És én kötöttem! Anyám csak nézte a kezeimet és nem jött, hogy elhiggye, amit látott. Az ő kisleánya, vak létére köt. Az igaz, hogy eleinte nem tudtam szépen, egyenletesen kötni, voltak szemek, amelyeket nagyon szorosra húztam, mások meg lazák lettek, idővel azonban, édesanyám megtanított, hogyan csináljam egyenletesre a kötést, és még különböző modelleket is megtanított kötni.

(A riporternő megjegyzése: „Szerencsém volt látni több munkáját Aneta testvérnőnek. Láttam kötött blúzokat, szoknyákat, pulóvereket, mellénykéket, amelyeket mind ő készített. Látszott rajtuk, hogy szakértő kezek készítették. Gyönyörűség volt rájuk nézni.”)

- Ahogy itt szétnézek nálatok, azt látom, hogy a rend és a tisztaság otthon vannak. Hogyan sikerül, hogy fenntartsátok a rendet és a tisztaságot?

- Mi (Aneta és Marioara) nagyon figyelmesek vagyunk, maikor valamit teszünk. Például, ha sepregetünk, azt mezítláb tesszük, hogy a talpunkkal megérezzünk mindent. Nekünk, nagyon ki van fejlődve a tapintó érzékünk, és így magunk takarítunk. Csak a szőnyeget porolja ki egy lány, egyszer egy héten.

- Megtudtam rólatok, hogy nagyon sok éneket, zsoltárokat és sok Biblia szöveget tudtok kívülről.

(Ennél a kérdésnél, az arcukra nézve, láttam azt a vágyat, hogy elmondjanak egy párat ezekből. Talán egész találkozásunknak ezek voltak a legmeghatóbb pillanatai.)

- „Uram, megvizsgáltál engem, és ismersz.

Te ismered ülésemet és felkelésemet, messziről érted gondolatomat.

Járásomra és fekvésemre ügyelsz, minden útamat jól tudod.

Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt Uram!

Elől és hátul körülzártál engem, és fölöttem tartod kezedet.

Csodálatos előttem e tudás, magasságos, nem érthetem azt.

Hová menjek a te lelked elől és a te orczád elől hova fussak?”…

(A 139. Zsoltárt teljes egészében elszavalták)

- Nem érzitek magatokat hátrányban, amiért nem láttok? Éreztétek-e valaha úgy, hogy igazságtalanság ért benneteket?

Aneta: - Én nem haragszom Istenre! Azért, mert tudom, hogy Ő mindent megad, ami jó azoknak, akik Őt szeretik. Biztos vagyok benne, ha Isten megengedte, hogy ne lássak, akkor Ő tudja, hogy ezt miért tette. Ő azt akarta, hogy minél szorosabban maga mellett tartson.

Minden nap vannak tapasztalataim Istennel. Most, ahogy öregszem, megtörténik, hogy elfelejtem, hová tettem le a dolgokat. Ha úgy keresem őket, hogy nem imádkozom, akkor nem találom, de ha előbb imádkozom, akkor csak kinyújtom a kezemet és ott van. Ezekben a helyzetekben is megtapasztalom, az Istentől való függésemet, és arra gondolok, ha látnák, nem tudnék egy ilyen intimkapcsolatban lenni Istennel.

Arra biztatom azokat, akik látnak, hogy számtalanszor adjanak hálát Istennek ezért az ajándékért, amit kaptak, és ami nekünk nem adatot meg. Mi nem vagyunk irigyek azokra akik látnak, hanem szeretjük őket, és hálát adunk értük Istennek, hogy adott ilyen embereket, akik segíthetnek nekünk, nem látóknak, akkor amikor szükségünk van rá.

- A Biblia azt ígéri, hogy Jézus nemsokára visszajön. Amellett, hogy akkor örökéletet kapunk, akik most nem látnak, akkor majd látni fognak. Mit gondoltok, hogy fogjátok majd látni Jézust?

Aneta: - Úgy gondolom, hogy olyannak látjuk majd amilyen Ő valójában. Ez a pillanat az én életem értelme és célja. Ezért élek!

Egyik éjjel, arra vetemedtem, hogy azt kértem az Úrtól, fedje fel magát nekem, hogy lássam, hogy milyen is Ő. Egy nagyon képlékeny látomásban, ami tele volt gyengédséggel, Ő megmutatta magát nekem: A karjaimban tartottam egy kis szelíd bárányt és azt simogattam, és arra gondoltam, hogy ez a kis bárány az Isten Báránya, aki magára vette a világ bűneit. Az Úr, mint Bárány mutatta meg magát nekem, hogy jobban meg tudjam érteni.

Csodálatos dolog, hogy álomban sem látok valóságosan, mert ha látnék, akkor talán mindig álmodni szeretnék, hogy lássak.

- Szeretnétek valamit üzeni az olvasóknak?

Marioara: - Az a vágyam, hogy mind, akik ezeket a sorokat olvassák, keressék az Urat amíg nem késő. Az események sorozata, amelyek a világban zajlanak, arról beszélnek, hogy eljövetele nagyon közel van.

(Az Experienţe pe „calea ingustă” romániai havi lap 2001/2 száma „Profile de oameni” írását fordította Bácsi Miklós)