Isten hozott!

Hadifogoly

            Buzica Radu (Búziká Rádu) a nevem, és Cervina (Cserviná) községből, Teleorman (Teleormán) megyében lakom. Hetvenhét éves és második világháborús veterán vagyok.

 A fronton nagyon sok tapasztalatot éltem át Istennel. Ezek a tapasztalatok tették azt, hogy úgy tekintsek Istenre, mint egy nagyon szerető, gondomat viselő Atyára. A háborúban a IV Gyalogos Hadosztályban szolgáltam a Magyar fronton. Október 20-án a német hadsereg bekerített minket. Hadifogoly lettem egy Bécs melletti fogolytáborban. Itt nagyon nehéz életünk volt. Sokat kellett dolgozni, élelmet pedig alig kaptunk. Az étel nagyon kevés volt és ehetetlen! Őrölt fenyőből készült kenyeret kaptunk. Nagyon sok rab halt meg a mostoha körülmények miatt. Ahogy már mondtam, kevés volt az élelem, nagyon sok a munka nagyon hidegvolt. Volt viszont valami, amiből bőségesen sok volt, a tetű.

Habár nem ismertem Istent, mégis hittem Benne. Sokszor kértem, hogy mentsen meg a szorult helyzetekből, és az, hogy most le tudom írni a Vele szerzet tapasztalataimat, ez is azt bizonyítja, hogy meghallgatta könyörgéseimet. A rabok között volt egy falum béli is, Rădescu Haralambe (Rödeszku Hárálámbe). Ő egy másik barakkban volt, de nappal találkozhattunk és beszélgethettünk néha. Ilyenkor mindig így fogadott:

- Te Rádu, tud meg, hogy itt fogunk meghalni.

Én próbáltam bátorítani, ahogy tudtam:

- Hagyd már ezeket, dehogy fogunk mi meghalni. Legyen hitünk Istenben, és Ő megszabadít innen. Isten szava mondja „kérjetek és adatik néktek”.

Itt a táborban ismertem meg az Isten igazságát, da csak otthon, a fogság után keresztelkedtem meg.

„A mindennapi kenyerünk”

Esténként munkából hazajövet, mindegyikünk egy-egy vastagabb fenyőágat hozott magával, amiből tüzet raktunk a barakk közepén lévő nagy fém hordóban és ott melegedtünk. Egyik este, amikor tüzet körbeállva melegedtünk, egyszer csak elaludt a villany.  A nagy sötétségben álltuk körül a tüzet. A hogy ott állok, érzem, hogy a lábam alatt van valami. Lehajoltam és felvettem azt a valamit.  Egy pénztárca volt. A sötétben nem tudtam megnézni, hogy mi van benne, így a fejem alá tettem, ahol aludtam.

Másnap magamhoz vettem, hogy egy jó pillanatban megvizsgáljam a tartalmát. Nyolcvanhat kenyérjegy és ugyanannyi német márka volt benne és semmiféle irat, hogy tudni lehetett volna kié. Nagyon nagy félelem szállt rám. Féltem, nehogy lopással vádoljanak. Tíz napig vigyáztam rá, és vártam, hogy valaki kérdezősködni fog felőle. Ám senki sem kérdett senkitől semmit. Ezután egy kicsit megnyugodtam, viszont nemsokára egy újabb gondolat kezdett nyugtalanítani. Hogyan fogom értékesíteni, hasznát venni ezeknek a dolgoknak? Egyik este azt kértem Istentől, hogy oldja meg ezeket a dolgokat. Nemsokára a láger mellett egy embert vettem észre, aki szekerével a szemetet szállította el egy gödörbe. Közelebb mentem a szögesdrótkerítéshez, odakiáltottam hozzá, ő furcsamód románul válaszolt. Kiderült, hogy ő még az első világháborúból itt maradt hadifogoly. A mikor a kerítéshez jött megmutattam neki a kenyérjegyet és a márkát és arra kértem, hegy vegyen nekem egy kenyeret. Ő azt mondta, hogy két – három naponként jön, de akkor fog hozni kenyeret. Így hordott nekünk kenyeret ez az ember egészen addig, míg tartott a jegy és a pénz.

Ám az Istennel szerzet tapasztalatok, nem álltak itt meg!

Egy napon, egy bécsi nagy gyár igazgatója jött a lágerbe, és harminc román hadifoglyot kért, akik nála dolgozzanak. másnap jött egy autó, ami elszállította azokat a foglyokat, akik a listán voltak. Közöttük voltam én is és Haralamb bátyó is. Amikor a gyárba értünk, megfürödtünk, és parazitamentesítést és tiszta ruhát kaptunk és itt egész végig nagyon jó dolgunk volt.

Egész fogság alatt, végig éreztem Isten védelmező erejét. Nem tudok mást tenni csak hálás szível megköszönni mérhetetlen jóságát. Nincsenek szavaim, hogy hálámat, amit Iránta érzek, kifejezzem. Amikor hazaérkeztem, feleségemmel együtt a keresztség által, szövetséget kötöttünk Istennel.

Zsolt. 116,12 – 14  Mivel fizessek az Úrnak minden hozzám való jótéteményéért?

A szabadulásért való poharat felemelem, és az Úrnak nevét hívom segítségül.

Az Úr iránt való fogadásaimat megadom az ő egész népe előtt.

(Az Experienţe pe „calea ingustă” romániai havi lap 2001/2 száma „Prizonier de război” írását fordította Bácsi Miklós)