Isten hozott!

Kegyelem túláradás

Mottó: Zsolt. 124,2 – 3 Ha nem az Úr az, a ki velünk volt, mikor ránk támadtak az  emberek: Akkor elevenen nyeltek volna el minket, a mint felgerjedt haragjok ellenünk;

            Az én nevem, Gheorghe Burlacu (George Burláku). Botosani (Botosány) megye, Darabani (Dárábány) községében élek. Már régóta írni akartam ennek a folyóiratnak, ami arra hivatott, hogy az emberek, Istenbe vetett hitét erősítse.

            Két okból szeretném megírni a következő gondolatokat, amelyek szeretném, ha Isten dicsőségét szolgálnák.

            Az első ok: fájdalmas volna számomra és szomorúság Istennek, ha elfelejteném azt az utat, amin Ő vezetet engem az évek hosszú során. A másik ok pedig az, hogy szeretném megerősíteni az összetört szívűeket és az ingadozó térdűeket, hogy azokban a nehéz időkben, amelyek ránk jönnek, tudjunk mindenkor Isten mellett dönteni, még akkor is, ha az ég szakadna ránk.

            Első szülött gyermek voltam a családunkban, a húgom és két öcsém követett engem. Már kis koromtól kezdve meg kellett tapasztaljam az élet nehézségeit. Édesanyám beteges volt, édesapám pedig a kollektívában (TSZ) dolgozott. Nagyon nehezen éltünk, és anyagilag sohasem voltunk jól eleresztve, de ebben a harminc évben mégsem láttam sohasem édesapámat, hogy akár egy cső kukoricát, vagy egy krumplit is haza hozott volna, azon kívül, ami év végén az ő jogos járadéka lett volna.

            Vajon, hogy fognak majd felelni Isten előtt azok, akik csalják az államot, vagy másokat, nem fizetve meg az adóságaikat.

            Csodáltam a szüleim erőfeszítéseit, abban, hogy rendes ruháink és cipőink legyenek, hogy minden szombaton el tudjunk menni, a tőlünk három kilométernyi gyalogútra levő gyülekezetbe. Egy másik különleges dolog, a szüleim elhatározása, hogy Szombaton soha ne menjünk az iskolába, hogy így, mi is meg tudjuk ünnepelni az Isten által megszentelt nyugalomnapot. Számukra a negyedik parancsolat világos volt és tudták, hogy ez a gyermekekre is vonatkozik. Emlékszem, hogy édesapámat többször hívatták, hol a tanácselnökhöz, hol a milíciához, hogy szombaton küldjön bennünket az iskolába. A sok fenyegetések ellenére ő Istenbe vetette hitét, és így az egész család együtt ünnepeltük meg a szombatjainkat. Iskolai éveim során rengeteg tapasztalataim voltak Istennel. Számtalanszor hallottam, amint a többiek, egy-egy dolgozat, vagy vizsga után azt mondták „Látjátok, Isten megsegítette!”

                                   Szombatnapi behívó

            1970-ben besoroztak sorkatonának. A behívót egy szombatnapra kaptam meg. Életem egyik legfontosabb döntése előtt álltam. Mit tegyek? Kivel tanácskozzam? A szüleim Darabaniban voltak és én akkoriban Brassóban laktam egy Popov nevű testvérnél. Végül is őt kérdeztem meg.

            - Testvérem mit tegyek? Menjek be szombaton sorozásra?

            - Hogyan tanultad eddig? – Válaszolt nekem egy kérdéssel.

            Akkoriban nem volt nagyon könnyű ilyen választ adni, és úgy gondolom, hogy ma is vannak ilyen pillanatok, amikor ilyen válaszokat kellene, hogy kapjunk. Nem volt könnyű döntést hoznom, mert ha nem jelentkezek, akkor akár öt évre is elítélhetnek. A másik dolog meg az volt, hogy semmiképpen sem akartam egy törvényszék elé kerülni, csupán azért mert nem jelentkeztem időben.

            Pável Burlacu barátommal laktam egy szobában, együtt imádkoztunk az én problémám megoldásáért, és már akkor, csütörtök este hazamentem. A szombatot együtt töltöttem a szüleimmel, és vasárnap visszautaztam Brassóba, hétfőn reggel bevonultam a sorozásra.

            - Hát veled meg mi van? – kérdezték

            - Jöttem, jelentkezni sorkatonának.

            - Miért nem szombaton jöttél?

            - Mert a családom Darabaniban van és nem volt időm a szükséges dolgaimat elintézni.

            Kételkedve néztek rám, ám azért azt mondták, hogy adnak egy másik sorozási parancsot. Az első dolog az volt, hogy megnéztem, milyen napra esik, megkönnyebbülve sóhajtottam fel, szerdai nap volt rá írva.

            Megköszöntem Istennek ezt a tapasztalatot, amikor ennyire közel érezhettem magamhoz Őt. Egy hónap múlva már egy utász századnál voltam, Gyulafehérváron.

                                   Péntek esték a seregben                             

            Nem tudom elfelejteni az első péntek estémet, amikor az én csoportom gyomlálni volt. Ahogy közeledet a nap a látóhatárhoz, úgy vert egyre gyorsabban a szívem. Annak ellenére, hogy augusztus volt, az ég csodálatosan tiszta és a naplemente is csodás színeket varázsolt az égre, az én gondolataim egészen máshol jártak. Szerettem volna, ha a nap megáll, és többé nem mozdul, mint ahogyan Józsuéval is megtörtént, ha csak addig állna, míg befejezzük ennek a résznek a gyomlálását, gondoltam magamban. Ám nem így lett! Amikor a nap majdnem eltűnt a horizont alatt, felegyenesedtem a munkámból, és vártam a parancsnokom reakcióját.

- Katona! Miért nem dolgozol?

- Parancsnok elvtárs, engedélyt kérek a jelentéshez. 

Abban a pillanatban mindenki megállt a munkával, és érdekes módon azonban a többiekkel senki sem törődött. ezután folytattam:

- Adventista vagyok és lelkiismereti okokból nem tudok dolgozni szombaton.

- Ezt otthon megteheted, de itt a seregben vagy! Megértetted katona?

- Igen megértettem, de hagyják meg az én részemet, és én vasárnap elvégzem a szombati munkámat.

- Ha nem dolgozol, akkor a börtönben fogsz rohadni! Itt a seregben a parancsot nem értelmezzük, hanem végrehajtjuk!

Látván, hogy elhatároztam magam, és nem fogok dolgozni, elvitt az egység parancsnokához. Ő szépen beszélt velem, és elmagyarázta, hogy voltak itt még olyanok, mint én, de ők is megértették, hogy ez itt a katonaság, és amíg itt vannak, addig engedelmeskedniük kell a parancsoknak.

- Parancsnok úr, Isten előtt mindenki saját magáért felel. Nem az én dolgom, hogy mások hogyan viselkedtek.

Vagy két hónapon keresztül péntek estétől hétfő reggelig a fogdában voltam, hét közben pedig gyakorlatoztattak. Többek között emlékszem, hogy az egyik szombatnapon kivittek a fogdából, hogy seperjem föl a körletet. Sok szitkok és ütések után visszavittek a fogdába. Az után egy politikai tiszt jött, hogy meggyőzzön, engem az eltévelyedettet. Hosszú csendes beszélgetés után, hirtelen tónust váltott, és ordítani kezdett:

- Katona! Tud meg, hogy megöllek, még ha egész életemben, börtönben ülök is miattad!

Isten erőt adott, és ezek a szavak nem leptek meg. Azt hiszem, fel volt készülve, hogy tényleg megtegye, amit mondott. Én is el voltam készülve mindenre.

Egyik pénteken, késő este, a parancsnokhoz vittek a fogdából. Ott egy csapat adventista katonát találtam, más egységekből, akiket azért hoztak, hogy győzzenek meg engem is, hogy a katonaságnál a parancsokat teljesíteni kell, és majd otthon folytatjuk a hitünket.

Ez volt a legfájdalmasabb találkozásom a hitem testvéreivel, amire csak emlékezni tudok. Senki sem szólt egy szót sem, és nagyon gyorsan elváltunk egymástól.

                        Szemtől szemben, a katonai esküvel

Néhány nap múlva a kezembe adták a katonai eskü szövegét, hogy tanuljam meg kívülről. Két olyan kifejezést találtam benne, ami nem egyezett az én hitemmel: „Esküszöm, hogy minden parancsot végrehajtok gondolkozás nélkül” és „Feláldozom a vérem az ellenség ellen, a hazám védelmére.” Hogyan mondhatnék én ki ilyen szavakat? Tudván, hogy az eskütétel csoportos lesz, azt mondtam magamban: „Semmi baj! Majd elkerülöm azt, hogy ezeket a szavakat kimondjam, és minden rendben lesz.” Ám Isten másként rendezte a dolgokat.

Az eskütétel napján, négyzet alakzatba állítottak bennünket, egy asztal és az ezred zászló előtt. Az asztal és a zászló körül álltak a tisztek a parancsnokok és más magas tisztséget betöltő hivatalos személyek. A himnusz elhangzása után, elkezdődött az eskütétel, de nem úgy, ahogyan én gondoltam, hanem mindenki külön-külön mondta el az esküt, három díszlépéssel kilépve az alakzatból, a fegyverrel tisztelegve a zászló előtt, és ezután mondták el az esküt. Amikor láttam, hogy mi az eljárás, a szívem nagyon erősen vert, és sok kérdés fogant meg bennem. Most mit tegyek? Tényleg bűn elmondani ezt az esküt a haza előtt? Vajon nem vagyok én fanatikus? Jobb lesz nekem a börtönben? Mit mondanak majd a szüleim? Milyen jövő várhat reám néhány év börtön után? Ám arra is gondoltam, hogy Isten hogyan nézi az én hozzáállásomat ehhez a kérdéshez?

Nem tudom szavakkal leírni azt a rettenetes harcot, ami a lelkemben dúlt. Amikor a nevem szólítottak, még nem döntöttem. Kiléptem a három díszlépést, tisztelegtem a fegyverrel és a következőket mondtam:

- Parancsnok elvtárs, lelkiismereti okok miatt nem tudom letenni ezt az esküt!

Ünnepélyes volt a pillanat, amikor ezeket a szavakat, Isten erejének a segítségével elmondhattam, utána néhány pillanatig a téren csak az elhangzott szavak visszhangja hallatszott: „nem tudom…” A parancsnok, rövid kérdéssel oldotta meg ezt a kínos helyzetet:

- Miért?

- Két okból – válaszoltam – Először is, ha én kapok egy parancsot, hogy dolgozzak szombaton, nem tudom a parancsot végrehajtani, másodszor, nekem nincsenek ellenségeim, akik ellen a fegyvert használhatnám.

Ez az eset volt az, amivel betelt a pohár. Összeállították a bűnügyi aktámat és elítéltek négy év börtönre.

                        Zsolt. 127,2 …Szerelmesének álmában ád eleget.

Az ételből, amit ott adtak semmit sem ettem meg, csak a reggeli kávét és a kenyeret, ezért azt mondták, hogy itt fogok éhen halni. Ám nem így volt az Isten akarata, mert Ő asztalt terített nekem a pusztában mindig a három év és pár hónap alatt, amit ott töltöttem. Négy kilós élelmiszercsomagot kaphattunk havonta, ám ez semmire sem volt elég és amellett, hogy kevés volt, a sokszori áthelyezések miatt, ezt sem kaptam meg mindig. Egy időben együtt dolgoztam Vasile Papaghiuc (Vászile Pápághiuk) testvérrel, akivel egy gyülekezetbe tartoztunk. Annak ellenére, hogy nem beszélgethettünk, abban az időben, amíg ott dolgoztam, egy bizonyos helyen mindig találtam egy kis csomag élelmet, amit Papaghiuc testvér tett oda. Másik alkalommal az történt, hogy ellopták a csomagomat, de másnap a mi brigádunkat ki vitték paradicsomot szedni. Sok csodát tett velem Isten, pont úgy, mint Illéssel a pusztában, amikor a hollók etették, vagy amikor a sareptai özvegyhez volt küldve. Akkor is, amikor egy hétig nem ettem semmit, Ő mindig erőt adott és minden nap ki tudtam ásni a hat köbméter földet ami, egy napi norma volt.

                        Az áthelyezéseimet mindig a mennyei tanácsban írták alá

Visszatekintve együtt kell, hogy mondjam a zsoltárossal: Ha nem az Úr az, a ki velünk volt… (Zsolt. 124,1)

Tizenhatszor voltam áthelyezve büntető intézetekbe és kolóniákba és nem számoltam a cellákat és közös hálószobákat. Akár merre jutottam is, mindig meg voltam kérdezve a vezetőktől és a raboktól egyaránt, hogy miért kerültem ide, és én boldogan beszéltem nekik az Istenbe vetett hitemről, és a Megváltóról, aki annyi mindent tett értem.

Meg vagyok győződve arról, hogy ezeket a költözéseket, mindig a mennyei tanácsban határozták el. Voltak olyan helyek, ahol elfogadták azt, hogy én szombatot ünneplek, és ilyenkor nem dolgozom. Voltak olyan helyek is, ahol az én szombatünneplésemet, munkamegtagadásnak és parancsmegtagadásnak minősítették, ezeken a helyeken keményen büntettek. Nem fogom elbeszélni mindezeket, ám ezekben az estekben mindenkor megtapasztaltam Isten túláradó kegyelmét.

Az utolsó áthelyezés okozta nekem a legnagyobb lelki szenvedést. A tél beállta előtt át lettem küldve a Duna deltájába, Peliprova helységbe, a Fekete tenger mellé. Amiket hallani lehetett erről a helyről, azok mind a legrosszabb hírek voltak. Amikor itt az erőm végére jutottam, akkor Isten elkészítette a szabadítást.

A feltételes szabadlábra helyezésemet elutasították Bukarestben, így fellebbeztem Peliprován. Egy hónap után a Tulcea-i (Tulcseá) Törvényszék helyt adott a fellebbezésemnek és szabadlábra helyeztek. Így nem kellett leülnöm csak három évet és két hónapot a négy évből, amire elítéltek.

Látva a mai fiataloknak azt a lehetőségét, hogy az egy év és négy hónapos sorkatonai szolgálat helyet két év civil szolgálatot választhassanak, nem tudok mást tenni csak felkiáltani nagy örömmel: „Dicsőség Istennek!”

Ugyanakkor fájdalommal tölt el, amikor látom, hogy ifjaink közül sokan választják a tényleges sorkatonai szolgálatot, mert az nyolc hónappal rövidebb. Ha akkor választhattam volna, még öt évet is elvállaltam volna! (ekkor még Romániában is mindenki sorköteles volt. - A fordító.)

Kedveseim! Fiatal testvéreim! Mit fogtok tenni a végidei megpróbáltatások idején? A könnyebbik lehetőséget választjátok majd? Maradjatok meg Isten oldalán és Ő nem fog benneteket soha elhagyni.

Nagyon sok csodát tett velem Isten, a szabadulás után is, és lehet, hogy egyszer ezeket is elmesélem majd. Így a vége felé csak azt szeretném még megemlíteni, hogy a szabadulás után még háromszor hívtak be katonának, de mind a három behívót eltörölték, úgy hogy én semmit sem tettem érte. Minden alkalomkor Isten volt az, Aki közbelépet értem.

Újból visszagondolva a történtekre, meg kell, hogy állapítsam, Isten nagyon sokszor pazarolva árasztotta ki rám az Ő kegyelmét ezért azt szeretném, hogy a dicsőség legyen mindenkor a Bárányé, most és mindörökké!

Szeretném, hogy az újjáteremtett Földön találkozzak majd mindazokkal, akik olvasták ezt a tapasztalatot, hogy egyesülhessünk a Bárány és Mózes énekében. Szép lenne ugye? Igen, biztosan szép lesz! Csak ez így kevés, mert Isten azt szeretné, ha mindannyian ott lehetnénk. A mi Urunk azt akarja, hogy ezeket a tapasztalatokat, amiket hála Neki megéltünk, mondjuk el mindenkinek, hogy sokan épüljenek belőle, hogy mindenki megismerje, milyen jó az ÚR és azon a napon sokakat vigyünk magunkkal, Jézus golgotai áldozatának gyümölcseként.

(Az Experienţe pe „calea ingustă” romániai havi lap 2001/4 száma „Risipǎ de har” című írását fordította Bácsi Miklós)