Isten hozott!

Legyen világosság

            A nevem: Tache Aurel  (Tákhe Áurel), Cornu de Sus (Kornu de Szusz) község, Prahova (Práhova)  megyéből. A falu ahol születtem, Valea Opri (Válea Opri) úgy 4-5 km-re, volt Şotrile (Sotrile) községtől, amihez tartozott.  Szüleim állatok tenyésztésével foglakoztak. Templom csak egy másik községben Cornu-ban (Kornu) volt. Ahhoz, hogy a templomba mehessünk, öt kilométert kellett gyalogolnunk, és az út egy erdőn keresztül vezetett. Édesanyám csak ünnepekkor vitt bennünket a templomba, vízkereszt, húsvét, és karácsonykor. Nem értettem én nagydolgot az egészből, ami ott történt. Azt sem értettem, hogy miért kell annyi gyertyát gyújtani, és amikor anyámat megkérdeztem, akkor így válaszolt:

            - Hogy világosság legyen, fiacskám, mert Isten minket így akar!

            Amikor nagyobb lettem egyedül is elmentem a templomba. A pap nagyon szeretett, mintha a saját fia lennék. Kértem tőle könyveket, hogy olvassak. És ő adott több könyvet is „Isten anyjának az álma”, „Nagy Grigore” könyveit és imádságos könyveket.

                        Mit értett a papunk az alatt, hogy „jó keresztény”

            1969-ben elvittek katonának, oda is elvittem magammal az „Isten anyjának az álma” című könyvet. 1970-ben, amikor leszereltem, hazajöttem Cornu községben vettem egy telket, annak a papnak a házához közel, aki annyira szeretett engem. Az ő udvarában raktam le többféle építési anyagot a házhoz, amit építeni akartam.

            Az én szüleim nem tudtak olvasni, és mikor látták, hogy én a paptól kért könyveket olvasom, nagyon boldogok voltak. Édesapám mondta egyszer, hogy ha tényleg igazi keresztény akarok lenni, akkor kérjek a paptól egy Bibliát, mert abban van leírva Istennek minden igazsága.

            Szinte naponta jártam a papnál, mert tudtam, hogy szeret. 1971-ben kértem tőle egy Bibliát. Legnagyobb meglepetésemre, megsértődött, és kiabált velem:

            - Térj észhez te gyerek! A te szüleid kicsi korodtól fogva neveltek az igaz ortodox hitben, és te most el akarsz távolodni ettől? Nagyon megváltoztatott téged a katonaság. Míg el nem mentél, te egy jól nevelt, szófogadó gyermek voltál.

            Hát akkor most elmondom, hogy milyen is volt ez a „jól nevelt, szófogadó gyermek”. Dohányoztam és ittam, a bálokon én voltam az egyik rendszeres rendbontó, mielőtt katonának mentem volna két nőt tartottam magamnak. Négy késvágás volt a testemen, a verekedések nyomaként. Katonaság előtt, egy évig bokszoltam, és utána újból folytattam. A pap, jól ismert engemet, és a viselt dolgaimat is, és ennek ellenére ő egy „jól nevelt keresztény embernek” tartott. És lehet, hogy amiért ilyen „jó kereszténynek” tartott, állt ilyen értetlenül előttem, most, amikor egy Bibliára vágytam?!

                        A Bibliás tolvaj

            1972-ben, Câmpina – n (Kümpiná) a Mechanikai gyárban dolgoztam, mint vagyonőr. Amikor, az alkalmazottak munkavégeztével hazamentek, ellenőriznem kellett a táskáikat. Egyik nap, az egyik alkalmazottnál találtam valamit a táskájában, amit szeretett volna kivinni, és ez egy Bibliával volt letakarva. Én arra kértem, hogy vigye vissza a dolgokat a részlegre, ahol dolgozik, és a Bibliát, pedig megveszem tőle és akkor barátok maradunk. Nagy örömmel adta nekem a Bibliát, és a pénzt sem vette el érte. Azóta többet soha nem láttam ezt az embert.

            Nekiláttam a Bibliaolvasásnak, egyben elkezdtem azon gondolkozni: amikor én így köszönök a papnak: „Kezét csókolom atyám.” ő így kiált vissza: „Feszítsétek meg! Feszítsétek meg!” És ráadásul a többieket is, a faluból ellenem uszítja. Miközben olvastam, észrevettem, hogy a Biblia egészen más, mint azok a könyvek, amiket eddig a pap adott, hogy olvassak. Például a sokat vitatott nyugalomnap a Bibliában a szombat, míg a pap a vasárnapról beszél.

            Az első négy – öt hónapban, csak a munkahelyemen olvastam a Bibliát, majd később mondtam csak meg a szüleimnek és a feleségemnek, hogy elkezdtem a Bibliát tanulmányozni. Édesapám nagyon örült, ám az édesanyám arra biztatott, hogy mutassam meg a papnak, hogy ő mondja meg, hogy olvashatom-e.

                        Véget ér a pappal a barátság

            Fogtam a Bibliámat és elmentem a paphoz, hogy megmutassam neki. Amikor meglátott a Bibliával a kezemben, nagyon mérges lett és elkezdett kiabálni, hogy menjek ki az udvaráról, mert megbecstelenítem azt, merthogy én is becstelen ember lettem, mindenkitől utált. Azt mondta, hogy ne merjek többé bemenni az ő udvarába, közben kilökdösött az udvarról, és a haragtól indítva, ami úrrá lett rajta, elkezdett mindenféle építő anyagokat dobálni utánam, azok közül, amiket ott raktam le nála. Haza mentem és elmondtam mindent a szüleimnek, hogy hogyan jártam a pappal. Anyám, mint egy jó keresztény, megszidott ő is, mint a pap, azután elment a paphoz, hogy lássa mi is történt valójában. A pap így fogadta:

            - Te Ani! A te gyermeked megbolondult! Kergesd ki a házadból.

            - Ajaj, atyám – mondta az anyám – hát most már nagy ember lett. Hogyan dobjam én ki a házból, mikor mi lakunk nála, és ő a legkisebb fiunk?  A másik három gyermekünk mindegyik iszákos, veszekednek velünk, és ez, még ha csinált is hülyeségeket, egy idő óta megváltozott, nem iszik, nem dohányzik…          

            A pap, akit édesanyám nagyon tisztelt, és aki azt vallotta, hogy szeret és tisztel bennünket, kidobta édesanyámat az udvaráról. Otthon folytatódott a veszekedés a szüleim, feleségem és köztem. Körülbelül egy hónapra rá, azt mondtam a feleségemnek, hogy úgy hallottam, Câmpinán van egy gyülekezet, ahol a szombatot tartják, a hetediknapot, az igazi pihenőnapot.

                        „Eldobtam a késemet, és szégyelltem magamat a gondolatért, amellyel ide jöttem…”

            Azon a héten, a feleségem elmondta egyik szomszédasszonyunknak, hogy hova tervezek menni szombaton. Nagyon jóindulatúan, a szomszédasszony, figyelmeztette a feleségemet, hogy vigyázzunk, nehogy elmenjünk oda, mert azok az emberek szörnyű dolgokat tesznek, eloltják a villanyokat és azután nagyon sok csúnyaságot követnek el. A feleségem elmondta nekem is ezeket a dolgokat, ám ezeket hallva, még inkább elhatároztam, hogy elmegyek és megnézem, hogy tényleg így vannak-e ezek adolgok. Tudván a feleségem, hogy én egy verekedős típusú ember vagyok, azt mondta, hogy szerinte jobb, ha nem megyünk el, mert nem akarja, hogy majd később megverjem, azért ami ott fog történni vele, vagy esetleg ott is hagyjam őt. Ezt válaszoltam neki:

            - Te tudod Lili, hogy ki vagyok én és mire vagyok képes, én magamhoz veszem a késemet, és te nem vagy hibás semmiért, ami ott történik. Te csak annyit tegyél, hogy kiálts, hogy halljam, hol vagy és nem lesz semmi bajod, és én majd levágom mindegyiket, ezután feljelentem magam.

            A feleségem eljött velem a Câmpinára, a Mǎrǎşeşti (Mörösest) nevű adventista gyülekezetbe. Ez 1972-ben volt. Az imaórára értünk oda és nagyon figyeltem minden szóra és mindenre, ami ott történt. Figyeltem azokat az embereket, akikről olyan csúnya dolgokat mondanak. Különleges emberek voltak mind, sokkal nagyobb hittel rendelkeztek, mint én. Akkor elkezdtem zokogni, és kimentem. Eldobtam a késemet, és szégyelltem magamat a gondolatért, amellyel ide jöttem. Újból bementem és tovább hallgattam őket, és újból sírtam. A feleségem rám szólt, hogy ne sírjak már, mert kinevetnek a körülöttünk lévő emberek. Ám engem nem érdekelt semmi, nem is láttam semmit, a könnyektől. Én csak egyet tudtam – szemtől szemben voltam az igazsággal, amiről azt hittem, hogy nem létezik.

                        „Mit keresel te itt?”

            Attól fogva minden héten elmentem a gyülekezetbe. Ám vasárnaponként a lakodalmakat jártam, ahol énekeltem és tangóharmonikán zenéltem. Egyik vasárnap, egy óra tájt éjjel, Isten Szentlelke megfedett: „Mit keresel te itt?”.  Akkor szóltam a feleségemnek:

            - Lili kedves, én nem tudok többet énekelni.

            - Hát mi bajod? Fáj valamid?

            - Nem fáj semmim, csak nem tudok már többé énekelni. Hozd a harmonikát, és menyünk.

            - Csak reggelig énekelj még, hogy megkapjuk a pénzt, csak ennyit.

            Engem már nem érdekelt többé a pénz sem. Egy dolgot tudtam: Nem tudok többet énekelni. Egész hazáig veszekedtünk. Azt mondta a szüleimnek és az apóséknak, hogy megbolondultam, mert nem akarok többé a lakodalmakban pénzt keresni. Az igazság az, hogy egy lakodalomban annyit kerestem, mint másnak egy havi munkabére.

                        Apa is, anya is.                     

            Egyik nap kiderült, hogy a feleségem áldott állapotba került. Nagyon boldog voltam, de a boldogságom hamar keserűségé változott, amikor megtudtam, hogy a feleségem nem akarja megtartani a gyermeket. Valahogy sikerült rávennem, hogy ne szakítsa meg a terhességet, azonban figyelmeztetett, hogy soha nem fogja gondozni ezt a gyermeket. Fiúcskát szült, akit teljesen magára hagyott, nem adott neki még enni sem. A szó legszorosabb értelmében magára hagyta. Három hónapos korában korházba vittük, mert nagyon beteg lett.

            A feleségem már a korházban elvetette magától a gyermeket, és visszaköltözött az anyjáék, még azt is elutasította, hogy megnézze. Amikor a gyermek jobban lett, a saját felelősségemre hazavittem. A szüleimmel együtt gondoztuk, akik nagyon sokat segítettek nekem. Amikor a gyermek sírt, a szüleim, testvéreim és a szomszédság is arra biztatott, hogy kereszteljem meg. Úgy mondták: „- A gyermek a keresztséget kéri, azért sír.” Mindnyájan elítéltek, azt mondták megbolondultam. Mivel, egy adventista sem volt a falunkban, nem értették a felnőtt keresztség értelmét.

            A gyermek soványka és beteges volt. A doktornő a körzeti rendelőből, azt mondta, hogy több disznóhússal etessem a gyermeket, attól fog majd megerősödni, talpra állni. Ezeknek ellenére, én továbbra sem adtam neki disznóhúst enni, hanem csak a Biblia szerinti tiszta állatokat, marha és baromfi húst. Ennek ellenére, az eredmények csak rosszak voltak. Akkor úgy döntöttem, hogy semmilyen húst nem adok neki enni, és amikor megismételtük a vizsgálatokat, az eredmények jók lettek. A doktornő ekkor azt mondta:

            - Látod, ha rám hallgatsz, Minden eredmény jó lett!

                        A hit elhagyása, a békesség feltétele

            Időközönként, én tovább folytattam a feleségem látogatását az ő szüleinél. Egyik alkalommal, azt mondta nekem, hogy visszajön hozzám, ha teljesítem egy kérését. Megígértem neki, nem is gondolva arra, hogy mit fog kérni tőlem.

            - Apám – szólt oda a feleségem a szüleinek – tegyél egy lemezt a lemezjátszóba had szóljon a zene. Anyám, te meg menj a pincébe és hozzál fel egy üveg pálinkát, had igyunk.

            Az anyja felhozott egy üveggel a pincéből, és töltött mindenkinek:

            - Nem adjuk többet a lányunkat neked, hogy kínozzad, ha nem iszol és eszel a mi asztalunkról. – mondta az anyja.

            Megfogtam egy poharat és ittam, a feleségem meg táncolni húzott. Én gondolatban így imádkoztam: „Uram, kérlek, bocsáss meg, hogy ilyen dolgokat teszek, de Te is tudod, hogy szeretném a feleségemet visszakapni, hogy együtt neveljük a gyermekünket.” Amikor felálltam táncolni egy hangot hallottam a fülemben „Mit csinálsz? Mit keresel itt?” Akkor kibontakoztam a táncból, leborultam egy szék mellett, és sírtam. A feleségem belém rúgott és azt mondta:

            - Menj haza, térj ki a hitedből, és azután gyere vissza hozzám.

            Amikor láttam az ő hozzáállását a gyermekünkhöz, bepereltem a Câmpinai ítélőszéknél. Nyolc hónapra ítélték el, miután fellebbezett, a büntetést felemelték még hat hónappal, tehát összesen egy év négy hónapot kapott. Édesapám arra kért, hogy bocsássak meg neki, hiszen a gyermekem édesanyja. Ekkor elmentem egy ügyvédhez, és megkérdeztem, mit kell tegyek azért, hogy ne kelljen letöltenie a büntetését. Az ő tanácsára készítettünk egy beadványt, amiben megírtuk, hogy visszajött a családhoz, és újra betölti az anyai kötelességét, ezt ő továbbra is vállalja és az ítélőszék elnöke előtt, aláírásával hitelesíti az esküjét. A felek megbékélése, hatálytalanította a büntetést. Végül is a büntetése egy év négy hónap lett, csak felfüggesztve. Ez a megbékélés csak papíron volt meg, valójában egyedül tértem haza, hogy tovább neveljem a gyermekem.

                        Egy várakozásomon felüli, válasz.

            1977, februárjában, éjszakai szolgálatban voltam. Egyik éjjel, Istenhez imádkoztam, hogy adjon nekem egy olyan feleséget, akivel együtt tudom gondozni és nevelni a gyermekem, és akivel együtt tudjunk Isten útján járni. Reggel, amikor elindultam haza a munkából, megismerkedtem egy nővel, aki később a feleségem lett.

            Amikor megmondtam neki, hogy én adventista akarok lenni, és hogy egyedül nevelek egy gyermeket, akkor az ő válassza várakozásomon felüli volt:

            - Semmi baj, ezután együtt fogjuk nevelni, és ha te adventista akarsz lenni, az nagyon jó. A mi falunkban sokan vannak adventisták, és van egy barátnőm is közülük, és nagyon jól kijövünk együtt.

            Elmentem a lány szüleihez is, és amikor elmondtam a szándékaimat, nagyon boldogok voltak pláne, ha összehasonlítom a volt feleségem szüleivel, akik semmiféleképpen nem tudták elfogadni az én új hitemet. Ezek itt ismerték az adventistákat, akikről csak jó véleményük volt, akiket megfontolt komoly embereknek tartottak. Az új anyósom, megkérdezte a lányát:

            - És te lányom, mit mondasz, elfogadod-e őt így?

            - Igen anyám – mondta ő – mától kezdve az ő hite az én hitem is.

            Apósom azt mondta, hogy vigyázzak a lányára, és azt kérte Istentől, hogy legyen segítségünkre, hogy megértsük egymást.

            Gondolatban, megköszöntem Istennek, hogy vezetet, és meghallgatta az imámat.

            Ezután együtt gondoztuk a gyermeket, járattuk az iskolába, és megpróbáltuk a legjobban nevelni. Egyik alkalommal, egy szülőértekezleten, az osztályfőnöknő megkérdezet minket, szülőket, hogy mit szeretnénk, hogy legyenek a gyermekeink, ha majd nagyok lesznek. Mindenki mondott valamit, orvos, mérnök és még sok mást… mikor rám került a sor, azt mondtam: Szeretném, ha a gyermekem egy jó keresztény ember lenne.

                        „Életem legnagyobb öröme”

            Az idő telt. A gyermek az energetikai szakközépiskolába járt Câmpinán. Egyik péntek este oda jött hozzám és ezt mondta:

            - Apukám, holnap keresztség lesz a gyülekezetben, és én is megkeresztelkedem.

            Ekkor éreztem a legnagyobb boldogságot életemben. Három év múlva a feleségem is megkeresztelkedett. Én még halogattam a keresztséget, mert annak ellenére, hogy 1990 után vallásszabadság lett, nem sikerült elérjem, hogy a munkahelyemen ne kelljen dolgoznom a szombati napokon. Munkahelyet sem tudtam változtatni, mert beteg lévén nem voltam képes erősebb fizikai munkára. A gyülekezetből a testvérek és én is sokat kértük Istent, hogy oldja meg ezt a problémámat is.

                        A jó hír

            Az 1998 egyik napján, a főnökeim felhívtak az irodába. Azt mondták nekem, hogy attól a naptól kezdve nem kell többé szombatokon dolgoznom. Ők már régről tudták, hogy mi az én szívem vágya. Nagyon boldog voltam, és hálákat adtam Istennek, hogy meghallgatta az imámat. Rövid időn belül én is megkeresztelkedtem.

            Ebben az időben, amikor ezeket a sorokat írom, mi egy nagyon boldog család vagyunk, akiknek életének kormány kerekénél Jézus maga áll.

            Van egy vér szerinti testvérem, aki nem messze a szomszédban lakik. Amíg nem ismertem meg az igazságot soha nem veszekedtünk. Ám amióta nem megyek vele a kocsmába és nem énekelgetek vele, azóta halálosan gyűlöl. Amikor csak megittasodott, mindig azt kereste, hogy megverjen engem és a feleségem, sőt sokszor nagy kövekkel hajigált át az udvarunkba. Egyik nap átugrott a kerítésen, és elkezdet ütni, hogy mentsem magam, át kellett szaladnom a szomszédokhoz. És mindez csak azért, mert adventisták vagyunk.

A testvérem egyik leánya mindig velünk jött, amikor szombatonként gyülekezetbe mentünk. Néhány év után megbetegedett és lebénult. Mivel nem tudott velünk jönni többet, a másik két leány testvérét nógatta mindig, hogy menjenek helyette is a gyülekezetbe. Egyik gyönyörű szombatnap, mindhárman átadták életüket Jézusnak és keresztség által szövetséget kötöttek Vele. Úgyhogy az én testvérem udvarában már nem csak egy, hanem már három lélek követi Isten akaratát.

A mi községünkben így már hét lélek adta át Istennek az életét, és a nyolcadik is készül megtenni ezt a fontos lépést. Köszönet és hála mindezekért Istennek és az Ő Fiának, aki életét adta értünk. Mi nem tudjuk, milyen tervei vannak Istennek velünk, mi csak hagyjuk magunkat vezettetni Általa.

Jézus eljöveteléig nem tudjuk hányan fognak még megtérni, de azt tudjuk, hogy az, ami most még halkan hangzik, nemsokára teljes erőből lesz kiáltva. Az a mi dolgunk, hogy: „Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangyéliomot minden teremtésnek”. Egyeseknek tanúságul másoknak megváltásul.

(Az Experienţe pe „calea ingustă” romániai havi lap 2001/4 száma „Sǎ fie luminǎ” című írását fordította Bácsi Miklós)